hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó — memóriádból szedd elő, s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed — hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hova mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn, a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? S mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem?
Felejtsd el ezt a versemet. Minek tanulnál verseket? Nemsokára már könyv se lesz, határ se lesz, törvény se lesz, feldúlt életünk széthordják mohó ázsiai hordák. Új népvándorlás kezdetén mit érsz a versekkel, szegény?! elfuserált variáció Faludy György Tanuld meg ezt a versemet című költeményére Felejtsd el ez a versemet! Minek őriznél könyveket? Ha el nem veszted, elszedik, barbárok bűnjelnek hiszik, az atamánhoz beviszik, vagy a vécére kiviszik. Ha nem, hát úgyis elszakad, megbarnul, porlik, elhasad, madárként röpül el a lap. A várossal együtt elég. Nem lehet hazának elég, kiad egy jelzős szerkezet! Felejtsd el ezt a versemet! Bolyonghatsz az interneten, amíg még van! …Ó fertelem! Elvész világod. Nem marad Hely, hol meghúzhatnád magad. Az új barbárság közeleg, két lábra áll a rettenet! Minek kellene vers neked, ha irhádat nem mentheted, hálózatodról is leszed, elvadult, idegen sereg? Tanulj köszönni csecsenül és hálálkodni oroszul, megalázkodni mongolul, rizset kérni kínaiul, hódítóid nyelvét tanuld!
hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó- memóriából szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed- hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elhagyott, mihelyest a várost elhagyod. Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reám gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem?
De el kell választanunk az embert a költőtől, az írótól, aki két diktatúrát szenvedett meg és élt túl, s akinek vannak versei, amelyeket még akkor is fognak magyarul idézni, amikor egyes, ma felkapott íróknak vagy költőknek már a nevét sem ismerik széles e földtekén..
Faludy Györgyöt, akit 1956 szeptemberében a Magyar Írók Szövetségének emlékezetes közgyűlésén láttam először, de igazán csak pár hónappal később Londonban ismertem meg, sokáig mélyen pesszimista embernek tartottam. Lehet, hogy ez meglepi a Pokolbéli víg napjaim c. a maga nemében kitűnő, dús életkedvet sugárzó emlékezéseinek olvasóit, hiszen hogyan lehet pesszimistának nevezni azt a Faludyt, aki az ávós hatóság magánzárkájában átszellemült verset tud írni Zsuzsáról, aki Recsken bájos amerikai történetekkel szórakoztatja rabtársait, akit még az őrkutyák és besúgók is megszeretnek? Igen, de Faludy nagyjából négy részre osztható életének (két hazai, két emigrációs időszak) van egy fontos fordulópontja, és ez az 1956 utáni Kádár-terror előli menekülés. Magyarországon népszerű költő tudna lenni, ha két diktatúra nem vadászna rá, illetve nem csukná börtönbe. Nyugaton meg tud élni és gyakran jól is él, de egyfajta létbizonytalanságban és kevéssé-ismertségben, gyakran kétségbeesve a nyugati ember (és a politikusok! )
szűk látókörű önzésén és defetizmusán. Más szóval – érdekes paradoxon! – Faludy igazából Nyugaton lesz pesszimista, és borúlátásának alapvetően két oka van. Ezek közül az első személyes. Miután Recskről szabadulása után elvette feleségül korábbi szerelmét, Szegő Zsuzsát, Londonban fiuk is születik, de Zsuzsa 1963-ban meghal. Faludy egyedül marad, és hosszas bolyongás után a kanadai Torontóban telepedik le, itt él egy barátjával egészen 1988-ig. Két alkalommal együtt léptünk fel irodalmi esten, először 1959-ben, Londonban (az évszámra azért emlékszem, mert Déry Tibor akkor még börtönben volt és a fogvatartása ellen tiltakoztunk), ahol én egy nem annyira "honvágyas", mint a végső hazatérés reményét felcsillantó verset olvastam, amiért Faludy szelíden megfeddett. Egyáltalán nem bízott benne, hogy valaha is hazatérhetünk. Ezt megismételte 1969-ben egy New York-i irodalmi esten, ahol falfehéren ácsorgott a színfalak mögött (iszonyúan lámpalázas volt, pedig csak egy versét kellett elmondania), és ez a vers arról szólt, hogy majd csak a Kerepesi temetőbe fog ő hazatérni.
Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet. (Toronto, 1980)
Recsken bizonyos értelemben leszámolt a földi javakkal, élményei megrázták, és mélyebb gondolkodásra késztették. Ugyanakkor a politikai terrortól szenvedőkkel teljes szolidaritást vállalt, ezért döbbentette meg emigrációban a Nyugat közönye és a Szovjetunióval szembeni látszólagos tehetetlensége. És nemcsak a politikai értetlenség, az ökológiai ostobaság is bántotta: A roppant lakomán felesszük a földet lábaink alatt, meg az atmoszférát felettünk. Az eresztékek inganak. Ezt írta 1959-ben! Ma, negyven évvel később, ökológiai érzékenység nélkül nem létezhet számottevő politikus. Faludy már akkor úgy látta, a Nyugat elkényelmesedett, hagyja magát kényeztetni a technológiától, miközben elsatnyulnak szellemi értékei. Kevés költő írt magyarul olyan pesszimista verseket, mint ő 1980 táján Torontóban: "Tanuld meg ezt a versemet"! ez annak az emlékezetesen komor versének a címe, ami mintegy előre vetíti a Gutenberg-galaxis végét: "mert nemsokára könyv se lesz"! (Lenni lesz, csak a nyomtatás alakul át, szorul háttérbe).