A későbbi vers megszólalója is Zrínyi marad (ez a megoldás hasonló a Himnusz prédikátor-krónikás szerepéhez). A magyar felvilágosodás korában és a XIX. század első évtizedeiben a költő-politikus Zrínyi Miklósnak valóságos kultusza alakult ki. Többször is kiadták műveit, költészetét és politikusi nagyságát egyaránt méltatták, példaként idézték. Bizonyos értelemben azonosították a két híres Zrínyi tetteit és alakját. E sajátos misztifikáció példája a Szigeti veszedelem egyik korabeli kiadása, melynek elején nem a szerző, hanem a szigeti hős képe szerepel. A költő-politikus Zrínyi Kölcseynek is példaképe. Költészetét nagyra értékeli, több tanulmányában, esszéjében is foglalkozik vele, irodalmi jelentőségét többre értékeli Balassiénál. S mint a nemzet felemelkedéséért, jövőjéért küzdő politikus is példakép Kölcsey számára. A versek egyik beszélője, lírai alanya a vándor (Zrínyi). Lényeges különbség van azonban a két versben a megszólaló-kérdező és a válaszadó viszonyában. A Zrínyi dala című vers vándorának határozott, követelőző kérdéseire és felsorolásaira kiábrándult és lakonikus válaszok érkeznek, egészen az utolsó szakasz felkiáltással induló keserű kitöréséig.
Kölcsey költészetében ez a szemléletbeli váltás az epigrammák megírásának korszaka. Ez a legmegfelelőbb műfaj a legfontosabb kötelességek, tettre kész, cselekvő hazafiasság kifejezésére.
Az időbeli távlat és a térbeli végtelenség áll szemben a jelen beszűkült, múlttalan, és ezért jövőtlen világával. Ezt a szembenállást végsőkig fokozzák a belső, lelki szint ellentétei: a múlt alakjai hősök, bátrak, önfeláldozók, a jelenkor embere gyáva, fásult, s még az emlékeket is feledi. Lakonikus: szűkszavú, tömör.