(1796-1810) A magyarokhoz II. (1807) Osztályrészem Partra szállottam. Levonom vitorlám. A szelek mérgét nemesen kiálltam. Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám. Béke már részem: lekötöm hajómat, Semmi tündérkép soha fel nem oldja. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe A heves ifjút! Bár nem oly gazdag mezeim határa, Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa, S nem ragyog szentelt ligetek homályin Tíburi forrás: Van kies szőlőm, van arany kalásszal Biztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet? Vessen a végzet, valamerre tetszik, Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem: Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre! Csak te légy vélem, te szelíd Camoena! Itt is áldást hint kezed életemre, S a vadon tájék kiderült virány lesz Gyenge dalodra. Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, Itt hüves ernyőd. Horác Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik, S minden bús telelésre dőlt.
Berzsenyi ezek után költőként elhallgatott, és irodalomtudományi munkálkodásba kezdett. Egészsége is megromlott, több alkalommal otthonától távol kezeltette magát. Tudományos tevékenysége számos tanulmányban, bírálatban és kritikában öltött testet: Észrevételek Kölcsey recensiójára (1825), A versformákról (1826), Poétai harmonistika (1833, akadémiai székfoglalójának kiadása), A kritika (1833–35). A legjelentősebbek ezek közül az Észrevételek Kölcsey recensiójára, amelyben Kölcsey eredeti bírálatának logikáját követve cáfolja annak állításait. Tulajdonképpen ez a valódi válasz Kölcsey bírálatára. A vidékiek közül elsőként választották az Akadémia filozófiai osztályának rendes tagjává. Fel-feljárt Pestre az akadémiai ülésekre, de hétköznapjait birtokán, családja körében, meglehetős szellemi magányban töltötte. 1836-ban niklai birtokán halt meg. Az Akadémián Kölcsey búcsúztatta, engesztelő gyászbeszéddel ( Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett). Berzsenyi hagyományteremtő költő: Horatius-kultusza, melankóliája, meditatív filozofikussága költészetét Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Babits, Tóth Árpád, Vas István lírájával rokonítja.
Kézikönyvtár Verstár - ötven költő összes verse Berzsenyi Dániel BUCSUZÁS KEMENES-ALJÁTÓL Teljes szövegű keresés Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve bucsuzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár útam thessali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körűl a mély tengereket, Mint Magellán gályái. Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gigászi harcait, E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja.
A költemény tájversként indul, tájleírással. Berzsenyi nem olyan sematizálva írja le a Kemenesalját, ahogyan a korábbi költészetben a tájakat szokás volt, hanem egészen konkrétan és pontosan: az olvasó szeme előtt megjelenik a Ság hegye és a Bakony fái. Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: A felvilágosodás alkotói voltak azok, akik felfedezték és megörökítették a tájak egyéni arculatát. Berzsenyi olyan pontosan írta le a tájat, hogy a 20. század elején még vissza is lehetett ellenőrizni: a Sümeg és Keszthely közötti országúton, a Börceháton emléktábla jelölte a helyet, hogy innen láthatta a költő utoljára Kemenesalját. (Később bányászat indult meg a Ság hegyen, több millió tonna követ hordtak el, ezért a táj képe megváltozott, és sajnos ma már nem láthatjuk olyannak, amilyennek Berzsenyi látta. ) A vers hangulatát tekintve érzelmesen-szentimentálisan indul, mégsem válik érzelgőssé: a költő szerencsésen megtalálja az egyensúlyt az érzelmesség és az érzelgősség, a fennköltség és a népies egyszerűség között.
A strófák első két sorában páros, további 4 sorában ölelkező rím et találunk (képlete: aabccb, az egybecsengő rímek is erősítik a kijelentések végérvényes voltát), a szótagszám 12-12-7-12-12-7. A rövidebb sor változatosabbá teszi a vers építkezését, a vibrálóbb strófaépítkezés pedig az elégikus jelleget erősíti (a búcsú természetes velejárója az elégikus hangulat). Szerkezetileg két részre bontható: az 1-4. versszakban a költő inkább saját magáról ír, személyes élményét osztja meg. Ezt nyelvtanilag is jelzi az E/1. személy használata. Az utolsó két strófa (5-6. ) viszont általános érvényű és jóval emelkedettebb. Itt már T/1. személy t használ, hiszen egyfajta tanulságot akar megfogalmazni. Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz! Oldalak: 1 2 3 4 5
Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamomos kenet, Mellyet Bengala napja főz. Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak. Búcsúzás Kemeses-aljától Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve búcsúzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár útam thessali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái!
Búcsúzás Kemenes-Aljától Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve búcsúzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár útam thessali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái. Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gigászi harcait, E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja. Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink; Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink.
A Wikiforrásból Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje Szülőföldem, képedet. Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve búcsúzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár utam thesszali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái. Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gígászi harcait, E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink; Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink. Köszönjük, hogy elolvastad Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenes-Aljától költeményét. Mi a véleményed Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenes-Aljától írásáról? Írd meg kommentbe! Berzsenyi Dániel